Arcképvázlatok (e-könyv)

Ha az olvasó történetesen találkozott a szerzõ A magyar irodalom arcképcsarnoka címû könyvével, akár úgy is tekintheti, hogy most annak második kötetét tartja a kezében. Hiszen amiként abban, úgy ebben is kereken száz magyar író és költõ arcképvázlatát ismerheti meg, s minthogy ez a könyv késõbb jelenik meg, mint amaz, tehát sorrendben: ez a második kötet. Holott mégsem az, és nagyon kérem az olvasót, ne is tekintse annak. Elõször is: itt szó sincs semmiféle idõbeli folytatás­ról, itt is nagyon régiekkel – XVI. századbeliekkel – kezdõdik a névsor, és nemrég elment kortársakkal végzõdik. De még csak azt sem lehet mondani, hogy okvetle­nül értékrendbeli különbség van a két könyv felidézte írómûvészek között. Egy­szerûen arról van szó, hogy itt most azokról beszélek, akik ezért vagy azért nem fértek el abban az Arcképcsarnokban. Mert az ugyan igaz, hogy irodalmunk legvitathatatlanabb klasszikusairól a szerzõ – mármint én, aki e sorokat írom – az elõzõ kötetbe írta-vázolta azokat a bemutató mondatokat, amelyekkel jelezni kívánta, hogy õbenne milyen fõvonásokkal rajzolódnak ki ezek a legnagyobbak, ámde ezeknek a kétségtelenül legnagyobbaknak, legjelentékenyebbeknek a száma alig-alig haladja meg a tucatot. Hogy õmelléjük kik kerültek abba az Arcképcsar­nokba, azt nagymértékben meghatározta a szerzõ saját ízlése, olvasói emlékeinek követelõzése vagy egyik-másik alak életrajzi érdekessége. És mivel négy-öt író­gépelt oldalnál rövidebben nemigen lehet valamelyest is szemléletes képet vázolni egy-egy íróról, száz ilyen vázlatnál több pedig nem fér még egy viszonylag terjedel­mes kötetbe sem – tehát a kerek százas szám varázsa (amely Dantét is igézte, hogy Isteni színjátéka éppen száz énekre terjedjen, és Boccacciót is arra csábította, hogy száz novellából állítsa össze Dekameronját, és még a mi Szerb Antalunkat is ösz­tönözte, hogy száz versbõl építse fel a szerintem mindmáig legszebb magyar nyelvû költõi antológiát) nekem is azt az egyáltalán nem irodalomtörténeti, hanem iro­dalmi játéknak tekinthetõ komponáló igényt adta, hogy kereken száz ugyanolyan hosszú – illetve ugyanolyan rövid – arcképpel igyekezzem vágyat ébreszteni az olva­sókban kimeríthetetlen kincsestárunk, a magyar irodalom minél teljesebb birtokba vételére.